Ketten, egy műhelyben, 1993 óta.

Azóta megtanultuk, hogy a keretezés nem asztalosmunka. Az asztalos a fával dolgozik; mi a képpel. Amikor valaki letesz elénk egy akvarellt, először nem a mérőszalagért nyúlunk, hanem megnézzük: mi ebben a legfontosabb? A színe? A fehér papírszél? Az, hogy a nagymamája festette?

A válasz dönti el a lécet. Egy halvány, laza akvarellt agyonnyom egy vastag aranyléc — de ugyanaz a léc egy sötét olajképnél pontosan az, ami hiányzott. A paszpartu szélessége ugyanilyen kérdés: nem díszítés, hanem levegő. Ha jól van eltalálva, senki nem veszi észre.

A szerszámokról

Van egy gérvágónk, ami fél fokot sem téved, és egy összefűzőgépünk, ami alulról, láthatatlanul köti össze a sarkokat — ezért nem nyílnak szét a keretek évek múlva sem. A paszpartuvágó 45 fokban metszi a kartont, hogy a fehér mag finom vonalat rajzoljon a kép köré. Az üveget helyben vágjuk méretre.

Ezek nem hobbigépek. Drágák voltak, és megérte: harminc éve minden sarok itt készül, a Hunyadi úton. Nem adunk ki munkát.

A lécekről

Több száz mintadarab lóg a falon. Tömör fenyő és tölgy, furnérozott profilok, kézzel aranyozott klasszikus minták, matt festett keskeny lécek, alumínium. Van, amelyikből évek óta nem fogyott — és pont az lesz jó valakinek jövő kedden.

Amit nem csinálunk

Nem árulunk kész kereteket polcról, és nem próbálunk drágább lécet eladni, mint amit a kép megkíván. Ha egy egyszerű, olcsó léc a jó megoldás, azt fogjuk javasolni. Ebből él a műhely harminc éve.